Időpontja: 2017.10.15
Táv: 42,195 Km
Terep: Aszfalt
Hőmérséklet: induláskor 15, érkezéskor 21 fok, napos meleg idő.

Felkészülés:

Egy kicsit ismételni fogom magamat, de így legalább össze lehet hasonlítani egy cikken belül az eddigi felkészüléseimet. Az első maratonra 12 futással összesen 186 kilométert gyűjtöttem össze, a másodikra 15 futással 248 kilométert, míg a harmadikra 14 futással 191 kilométert. Idén egy kicsit "komolyabban" akartam ezt csinálni, de a nyári bődületesen nagy meleg ennek majdnem keresztbe tett. Nap közben hiába mentem ki futni,  a 40 fok arra volt elég, hogy az előre eltervezett kilométernek max a 3/4-e lett meg, ráadásul sokszor majdnem rosszul is lettem. Így maradtak a hajnali vagy késő esti órák. Végül a felkészülésem így sikerült számokban, hogy 22 futással összesen 301 kilométer, ami az eddigi legjobb felkészülésemnek felelt meg. A két 30 km-es futásom is összejött, amiből az egyik a Velencei-Tó körbefutása + 4 km volt, végig esőben.

A verseny előtti pénteken kimentem átvenni a rajtszámomat, hogy azzal se kelljen már foglalkoznom a maraton reggelén, plusz ez is a lelki rákészülés egy része. Itt készítettem egy szokásos fotót, ami talán a tavalyi is lehetett volna, ha Kocsis Árpi (BSI versenyigazgatója) bele nem sétál éppen :)

Szombaton szokás szerint összekészítettem a másnapi felszerelésemet (szőnyegcserén estünk túl :) ):

Sajnos idén a családom támogatása nélkül kellett abszolválnom az előttem álló feladatot (Feleségemnek el kellett utaznia családi ügyben vidékre), ezért a gyerekeket átvittem Anyuékhoz, mert másnap korán kellett kelnem.

A verseny:

Reggel korán kelés, majd irány a verseny helyszíne. Déliig kocsival, onnét tömegközlekedés, hogy ne kelljen a parkolással pepecselnem. Időben kiértem, majd egy gyors átöltözés, krémezés stb. stb. Nemrég jelent meg Lubics Szilvia könyve, a "Másfél nap az élet", amit a verseny helyszínén árultak és Szilvi dedikálta. Gyorsan megvettem, majd beálltam a dedikálásra váró sorba. Szerencsére ez gyorsan lement, így szereztem egy dedikált első kiadású könyvet és egy közös képet Szilvivel. Aki esetleg nem ismerné, annak egy kis segítség: https://hu.wikipedia.org/wiki/Lubics_Szilvia

 Leadtam a cuccaimat a ruhatárba, bemelegítettem, majd indulás a rajtzónába. Elég nehezen verekedtem be magamat, hiszen rengetegen voltak. Általában ilyenkor szokott kimenni belőlem a verseny előtti feszkó, itt már nagy baj nem lehet, "csak" futni kell :) Elindult a menet, vele együtt Én is. A Hősök-tere és az Andrássy út nagyon szép volt, ráadásul telis-tele szurkolókkal. Tök jó élmény volt ez. Terveim szerint 5:00-5:30-as ezreket akartam futni, ez össze is jött. Az alagútból kifelé egyszer csak megjelent mellettem Róka, az érdi futónagykövet. Összepacsiztunk, majd Róka elhúzott, többé nem is láttam. Jött a rakpart első része (ugyanis a maratoni útvonal szerint a budai rakparton kétszer is futunk), itt még nem volt gáz, nem volt olyan meleg. Olyan jól ment a futás az első huszonvalahány kilométerig, hogy azon sajnálkoztam, hogy de kár, hogy már ennyi kilométer a hátam mögött van. Élvezni akartam a maratont és ez többnyire össze is jött. Nem akartam meghalni, hiszen ilyen futóünnep évente csak egyszer van Budapesten.

A frissítőpontok nagyon jók voltak, a szurkolók fantasztikusak. A tizedik kilométer körül egyszer csak megjelentek mellettem a 3:45-ös iramfutók. Elhatároztam, hogy megyek velük, amit a huszadik kilométerig sikerült is tartanom. Ott már csak a fejüket láttam a távolból. Mivel ők nem álltak meg frissíteni, így ez nem is volt csoda. Én mindegyiknél vesztettem vagy fél percet, hiszen inni és enni nem akartam futás közben. Mivel a telefonom nem mondta hangosan hogy épp mennyi ideje futok, ezért fogalmam sem volt, hogy a terveknek megfelelően haladok-e. De abból, hogy a felénél még láttam a 3:45-ös iramfutók fejét, azt gondoltam hogy jó vagyok. Innét már nem mertem hátranézni, nehogy meglássam a négy órás iramfutókat. Titkolt tervem volt, hogy megdöntöm a négy órás legjobb időmet, de ezt nem reklámoztam senkinek. A félmaratoni távnál jött egy nyolc kilométeres budai rakpart szakasz, ami elég unalmas volt. Ráadásul itt már nagyon meleg volt, ezért ahol lehetett a fal mellett futottam, hogy a fejem addig is árnyékban legyen. Menet közben két ismerőssel is találkoztam, akik csak szurkolók voltak: Spilman Zsolt és Kriszi, Andi kolléganője. Ez tök sokat adott nekem lelkileg. A harminckettedik kilométer környékén már kezdtem szenvedni. Ekkor tudtam beszélni Andival, akik éppen úton voltak vidéken. Ennek nagyon örültem, hiszen lelkileg ez is sokat adott és addig sem arra figyeltem, hogy szenvedek. Ráadásul jött egy fájdalom a jobb lábamban, ami miatt sántítva futottam (korábban ezen a területen sosem volt még fájás), majd később lement a térdembe. Majd egyszer csak ahogy jött, ment is.

A nyugati felüljáró a 38-dik kilométeren ért minket, ezért most először nem felfutottam, hanem felsétáltam. Innét már nagyon szenvedtem, jöttek a szokásos negatív gondolatok (minek vagyok itt, miért kell ez nekem, álljak meg, sétáljak be). Valahogy végigevickéltem a Lehel úton, dobtam egy jobbost a Dózsa György útra, ahol van az az utálatos gödör a vasúti felüljáró alatt.

Itt éppen azon járt az eszem, hogy a gödörből felfelé elkezdek sétálni, mikor is megveregette a vállam két futó. Ők nem voltak mások, mint a már korábban említett Kriszta és Hajni (Andi egy másik kolléganője). Mint valami Isteni csoda, vagy egy utolsó utáni reménysugár jelentek meg és közölték hogy innét megyek velük. Volt még kb. 3 kilométer, amit olyan iszonyatos tempóval nyomtunk meg, hogy emiatt 5:10-es kilométereim lettek a végén. Végig szárnyaltunk ,előztünk meg mindenkit. Na persze ez nem volt ilyen leányálom, mint ahogy írom. Iszonyú mélyről jövő energiákat kellett előszednem az eddig általam nem ismert helyekről. Próbáltam nekik mondani, hogy nekem ez innét ilyen tempóval nem megy, hagyjanak nyugodtan ott, jött a válasz: Csöndbe legyél, ne dumálj, csak fuss. Ha egy picit is lemaradtam tőlük, akkor intettek hogy gyerünk, menjek velük. Még hangosan káromkodtam is, mert valahol ki kellett jönnie ennek az őrült tempóval járó stressznek. A végén Hajninak hánynia kellett,de Kriszta mondta neki, hogy majd a célban lehet hányni, itt még nem. Amúgy Kriszta nem volt benevezve a versenyre, hanem Hajnit kísérte be a célig, mert látta rajta, hogy nem fog neki menni. Konkrétan olyan volt itt nekünk, mint egy nyúl, mi pedig voltunk az agárkutyák, akik követtük. A cél előtti kanyarban még hangos szurkolást hallottam, három GVH-s kolléganőm bíztatott kiabálva. Majd Kriszta levált, mi ketten pedig örömittasan befutottunk a célba. A célegyenesbe már láttam, hogy megvan a 4 órán belüli időm, ami persze csak annak köszönhető, hogy találkoztam a két csajjal.

Nagyon boldogok voltunk, Én kivoltam, mint a kutya, Hajni pedig ment hányni egy kukába :) Átvettük az érmeket, majd itt szintén találkoztam a három kolléganőmmel, akik gratuláltak nekem. Itt szétvált az utunk Hajnival, Én pedig mentem átvenni a befutócsomagot és lepihenni egy kicsit. Nagyon büszke voltam magamra és a teljesítményemre. Csak egy dolog hiányzott, de az nagyon: nem volt ott a családom, akik láthatták volna ezt a hatalmas teljesítményt. Na de majd jövőre.....

Befutókép 1 (a fejünk feletti idő a bruttó időt mutatja)

Befutókép 2 (a fejünk feletti idő a bruttó időt mutatja)

Az időm, egyben az új egyéni maratoni csúcsom: 3:58:43

Egy kis statisztika: