• Időpontja: 2016.10.09
• Táv: 42,195 Km
• Terep: Aszfalt
• Hőmérséklet: kb. 10 fok, néhol napos, néhol felhős idő.

Felkészülés:

A tömény adatok: az első maratonra 12 futással összesen 186 kilométert gyűjtöttem össze, a másodikra 15 futással 248 kilométert. A mostani felkészülésnél szempont volt a heti 42 kilométer lefutása, de legalább annyit futni, mint az előzőeknél. Hiába futottam két hónap alatt 14 futással 191 kilométert, heti szinten ez maximum csak kettő futásnak felelt meg. Ez kevés volt, ráadásul a kettő harminc kilométer feletti futásnál is az egyik elmaradt. Hogy miért történt ez így? Tudnám az okokat sorolni, de felesleges, azok csak kifogások lennének. Egy maratoni felkészülést komolyabban kell csinálni, ha valakinek ennyi ideje vagy ereje van készülni, akkor ne számítson jó eredményre. Nekem sem lett az és el is fáradtam rendesen, de ezt majd később. Szóval fizikálisan még lett volna mit hozzátenni.... Mentális oldaláról megközelítve annyi biztos, hogy rettegtem a maratontól. A bécsi rossz élmények még mindig bennem voltak és ez sokat nyomott negatív irányba az egészre. Felkészültem a legrosszabbra, vagy legalábbis megpróbáltam.

Pénteken munka után elmentem átvenni a rajtszámot a verseny helyszínére, hogy ne kelljen az utolsó pillanatra hagyni. Itt láttam meg az éppen épülő célegyenest. Na ekkor kezdett el igazán dobogni a szívem, tudván, hogy mi vár rám két nap múlva.

Szokás szerint előző este összekészítettem a futásnál használt cuccokat, nehogy otthon maradjon valami. Ezt általában összekészítem egy táskába, hogy a verseny reggelén csak fel kelljen kapni és indulhassak is. Elkészítettem két szendvicset is, hogy meglegyen a másnap reggelim is, nehogy éhesen kelljen nekivágni egy ekkora feladatnak.

A verseny:

Az idei SPAR maratonra egyedül indultam el, mert azt beszéltem meg a feleségemmel, hogy majd a célban találkozunk, kijön a két fiunkkal megnézni a befutást. Vettem még két ISO italt is, hogy meglegyen a kellő folyadék bevitelem. Általában a déli pályaudvarnál állok meg a kocsimmal és onnét metróval megyek a verseny helyszínére, hogy ne kelljen még a parkolóhely keresésével is tölteni a drága időt. Aki volt már futóversenyen biztosan tapasztalta már, hogy ilyenkor milyen hihetetlen sebességgel tud rohanni az idő. Az eltervezett nyolc órára ki is értem a helyszínre. Egy gyors toalett látogatást beiktattam, amíg még nincsenek kilométeres sorok, majd indulás a férfi öltözőbe. Itt találkoztam egy Érdi futóval Zsolttal, aki ráadásul Marci fiam osztálytársának az apukája. Gyors eszmecsere, majd irány az öltöző, hiszen meg volt beszélve az érdi futókkal egy közös találka fél kilencre. Átöltöztem, vazelineztem, krémeztem és előzőleg kitaláltam, hogy a karomra írom 10 kilométerenként azt az időt, amivel PB (legjobb időt) futhatok. Ekkor jött oda egy futó, aki adott egy alkohol filcet, hogy azzal csináljam. Beszélgettünk és kiderült, hogy Ő már huszonvalahány maratonon van túl és mindez húsz éve volt. Most is azért jött el, mert a spuri előfizetéssel nyert egy egész éves ingyenes nevezést, így gondolta megpróbálja a maratont is. Azért nem semmi 57 évesen még maratont futni. Ki tudja hogy akkor Én hol leszek, vagy sportolok-e egyáltalán. Találkoztam az Érdiekkel, közös fotó, kis duma, majd indultam leadni a táskámat.

Megbeszéltem Szilvivel (a kép jobb oldalán), hogy mivel mind a ketten a négyes zónából indulunk, mehetnénk együtt, aztán majd lesz valami. Heni (mellettem jobbra) az ötösből indult, így gondoltuk vele majd csak összefutunk menet közben. Kis bemelegítés, majd beálltunk a rajtzónába, ahol elég durva heringeffektus volt.

Visszaszámlálás majd rajt. Az elején szokás szerint kerülgetni, helyezkedni kellett, ami egy pár kilométeren keresztül azért eltartott. Menet közben a lánchídnál éreztem hogy pisilnem kell, ezért előrefutottam és kerestem egy helyes bokrot. Ott kidobtam, majd futás tovább. Szilvit közben utolértem, majd futás tovább együtt. Miután a mezőny nagyjából beállt, nem kellett már kerülgetni, a 12-dik kilométernél becsatlakoztam a 30 kilométert futók. Na itt megint káosz alakult ki, megint kezdődhetett a helyezkedés. Közben nem tudom miért, megint pisilnem kellett. Szilvi itt megint lehagyott, de gondoltam majd utolérem.

A maraton előtt elterveztem, hogy a 10 kilométeres rakpartos szakaszon berakok salsa zenét, hogy ne legyen halál unalmas. Ezt így is tettem, ez jól fel is pörgetett. A szabadság hídnál azonban kiszúrtam egy molinót, amin "Hajrá Érd" felirat volt. Rájöttem, hogy ezek az Érdi szurkolók, Paraszthy Ildi és még valaki, akit nem ismerek. Pacsi, majd futás tovább.

Itt szintén találkoztam Szilvivel, akivel együtt mentünk egészen a harmincas kilométerig, de itt egy újabb pisi után már nem értem utol. Fura, de eddig maximum egyszer kellett bokrot keresnem maraton közben, de hogy most háromszor is hívott a természet, nem tudtam hova tenni. Közben Kokóval is lepacsiztam, aki a Rákóczi-híd után állt. Utólag láttam, hogy Ő csak váltót futott. A szabadság-hídon egyszer csak hívott a feleségem, hogy merre tartok, mi újság. Mondtam, hogy tök jól vagyok, minden okés. Ők éppen parkolót kerestek. Harminckettőig nem is volt probléma, tudtam tartani az előre eltervezett 5:30 perc/km tempót, plusz amit a karomra felírtam iramot pont hoztam. Majd egyszer csak a nyugati felüljáró előtt elkezdett savasodni a combom, elkezdett fájni a lábam. Először csak egy kicsit, majd később egyre jobban. Pedig a verseny előtt benyomtam egy magnézium italt, plusz a frissítőpontokat mindenhol kihasználtam, víz-ISO-banán kombóval. A végén még magnéziumot és kólát is ittam. A nyugati felüljárónál szokásos pacsi Sacival és ott is találkoztam az Érdi drukkerekkel.

Amint a képen is látszódik, annyi még volt bennem, hogy mosolyogjak és pózoljak a fotónak, de a lábfájásom már nem múlt el, sőt egyre rosszabb lett. A célig háromszor kellett belegyalogolnom, mert nagyon féltem, hogy jön a görcs és akkor kénytelen leszek feladni a versenyt. Itt már nagyon lassan teltek a kilométerek, de valahogy elevickéltem a városligetig, ahol még három kilométert kellett föl-alá futkározni. Nem értem, hogy ezt a részt miért nem tudták inkább áttenni valami változatosabb helyre, pl. megnyújtani egy-egy utcát. Rettenetesen rossz volt az egyik pontból elfutni, majd ugyanoda, csak a másik oldalon  vissza. A 42-dik kilométer előtt hangos kiabálásokra lettem figyelmes, ahol is a feleségem és a két fiam várt. Odafutottam hozzájuk, ölelés puszi és tovább. Innét most nem a feleségemet vittem be magammal, hanem Bencét és Marcit. Itt készítette ezt a fotót Ildi, az érdi futónagykövet:

Innét kezdve elfelejtettem az összes fájdalmamat, a két fiúval futottam be a célba, még hallottam Péter Attila hangját, hogy a nevemet mondja be. A célba könnyek közepette értünk be, de még előtte Marci megjegyezte, hogy Ő már most elfáradt :)

A célban még pózoltunk a fotósnak, majd átvettem az érmet és a befutócsomagot. Az időmet látva nem voltam boldog, de az a tudat, hogy a két fiammal futottam be, kárpótolt mindent. Végülis negyven évesen lefutottam egy maratont, azért az nem olyan rossz :)

Andi a feleségem várt a célzónán kívül, plusz találkoztunk egy-két fotó erejéig Imi barátommal és Zsanival, a feleségével és Barnival, a kisfiukkal. A fiaim a befutócsomag háromnegyedét elpusztították, de nem érdekelt, jobban voltam szomjas, mint éhes. Majd hamarosan indultunk haza. 

Befutó képek:

A családommal:

Imivel:

Az eddigi maratoni érmeim:

Az adatok:

Itt is látszik, hogy mennyire lelassultam a végére.

ui.: Vasárnap még tartott az izomfájdalmam, viszont másnapra enyhült. Helyette jött kedden egy iszonyú izomláz, ami két napig tartott.